(1885–1963)
1921 és 1942 között, majd 1946 és 1947 között a BTK oktatója, utóbbi tanévben intézetvezető
Marót Károly a Budapesti Tudományegyetemen tanult görög-latin szakon, 1907-ben szerzett egyetemi doktorátust, majd tanári oklevelének megszerzése után középiskolában tanított. 1917-ben Kolozsváron lett egyetemi magántanár, habilitációját Görög folklore és vallástörténet témában szerezte meg. 1921-től a szegedi bölcsészkaron is oktatott előbb magántanárként, majd 1924-től címzetes nyilvános rendkívüli tanárként.
A második világháború utolsó éveiben bujkálnia kellett az üldöztetés elől, majd miután visszatért Szegedre, megkezdte a tanszék újraindítását. 1946-ban nyilvános rendes tanárrá nevezték ki, őt bízták meg az Klasszika-Filológiai Intézet vezetésével, s megválasztották prodékánnak, ám 1947-ben elhagyta Szegedet, s Budapesten tanított 1962-es nyugdíjazásáig. 1945-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1956-tól rendes tagja, 1958-tól haláláig az Ókortudományi Társaság elnöke volt. Munkásságát 1961-ben Kossuth-díjjal ismerték el.
Kutatásainak középpontjában a homéroszi eposzok álltak, mint Szádeczky-Kardoss Samu írta róla: „Ezek számos sajátosságát egy olyan egyénileg kimunkált költészetelmélet keretébe ágyazta, amely az angol etnológiai-antropológiai iskola és a mélylélektan ösztönvizsgálatai tanulságaira támaszkodott, s a görög naiv eposzok alakulásának társadalmi gyökerét keresve egy új terminus, a ‘közköltészet’ bevezetését javasolta. Oktatóként is rendkívüli igényesség jellemezte.” Tudományos érdeklődésének sokszínűségét jól mutatja, hogy néprajzi témákban is publikált, s a Magyar Néprajzi Társaság választmányi tagja volt.
